Jeff the Killer/Jeff a gyilkos

A magyar mozikban most fut a Hitchcock életétől, pontosabban a Psycho keletkezéséről készült film, melyből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy minden thrillerek atyja milyen nehéz természetű volt, és milyen beteges kapcsolat fűzte a szőke színésznőkhöz, hanem a tudattalanjába is bepillanthatunk: időnként ugyanis képzeletbeli barátjával, Ed Geinnel is társalog. Edet sokan minden idők legbetegebb sorozatgyilkosaként tartják számon, sőt úgy általában véve a sorozatgyilkos prototípusának tekintik. Nem meglepő hát, hogy az ő figurája szolgált mintául Norman Bates alakjához. Nemcsak a Psycho íróát, Robert Bloch-ot ihlette meg azonban a sötét figura, hanem A texasi láncfűrészes gyilkosságok és A bárányok hallgatnak sorozatgyilkos figurájában is az ő hatása érvényesül. Ki volt ez a hátborzongató figura, aki olyan rémtetteket követett el, amiket most, évtizedek múlva is borzongva emlegetünk?
Gein 1906 augusztusában született, és a csendes wisconsini fiúcskáról senki nem hitte volna, hogy felnőttkorában hullákat gyaláz, brutálisan gyilkol és emberi bőrrel behúzott székben piheni ki napi fáradalmait. Persze, utólag már könnyű látni az összefüggéseket és a cseppet sem egészséges családmodellre visszavezetni a történteket.
Ed és bátyja, Henry fejlődésére elsősorban fanatikusan vallásos anyjuk, Augusta volt nagy hatással, gyenge és alkoholista apjuk diszkréten a háttérben maradt. Augusta kemény és domináns asszony volt, aki gyengének és semmirekellőnek tartotta a férjét és úgy általában megvetette a férfiakat. Mivel férje erre alkalmatlan volt, minden tekintetben ő irányította a családot: felügyelte a fiúk nevelését, élelmiszer-kereskedésének köszönhetően pedig jólétet teremtett a családnak. A vallást nagyon fontosnak tartotta, bátran mondhatjuk, hogy bigott volt, így érthető, hogy állandóan fiai lelki üdve miatt aggódott, és igyekezett megóvni őket a pokol tüzétől. Naponta okította őket a vallási dogmákra és a Biblia tanításaira és a szexuális vágyat is igyekezett idejekorán kiirtani belőlük, ezért állandóan azt ismételgette, hogy a nők erkölcstelenek, értéktelenek, és az a legjobb, ha messze elkerülik őket. 1914-ben még egy farmra is elköltöztek, hogy a fiúk távol legyenek a városban uralkodó erkölcstelenségtől. Gein egész további életét ezen a farmon élte le. Viszonylagos elszigeteltségben éltek, ám iskolába azért jártak, igaz, Ed itt nem igazán tudott beilleszkedni: félénk és nőies volt, az osztálytársai kerülték, és anyja sem nézte jó szemmel, ha ő vagy Henry más gyerekekkel barátkoznak. Magányos, elszigetelt gyerek lett tehát, aki igazán csak anyjához kötődött, a nőket megvetette, ugyanakkor tisztelte őket és félt tőlük, saját férfi mivoltával viszont nem tudott mit kezdeni, ami a családi erőviszonyokat ismerve nem is meglepő. Egyetlen szórakozása a kalandregények és magazinok olvasása volt, amik igencsak megmozgatták a képzeletét, így gyakran álmodozott.
Felnőttkorukban is viszonylagos elszigeteltségben éltek anyjuk felügyelete alatt és különféle alkalmi munkákat vállaltak a környéken, különösen apjuk 1940-es halála után, hogy ezzel támogassák anyjukat. Paradox módon Ed remek bébiszitternek bizonyult, kitűnően szót értett a gyerekekkel, így a környékbeli családok gyakran vették igénybe szolgálatait.
Nehéz elhinni, de Henry többé-kevésbé egészséges lélekkel került ki ebből a cseppet sem normális családból. Anyja hatóköréből nem tudott kilépni, ám viszonylag reálisan látta a helyzetet, és egyáltalán nem örült annak, hogy öccse szemmel láthatóan betegesen kötődik az anyjukhoz. Szerette volna Eddel is megértetni a helyzetet, ezért sokszor nyíltan kritizálta az asszonyt, ám ezzel nem ért célt, hiszen a fiú fanatikusan rajongott az anyjáért, támadásnak vette bátyja kritikáit, és állandó veszekedések forrásává vált a nézetkülönbségük. 1944-ben aztán erdőtűz ütött ki a farm közelében, amit a két fiú igyekezett eloltani. Hogy hatékonyabban tudjanak megküzdeni a lángokkal, különváltak és két különböző helyen végezték az oltást. Sikerült is megfékezni a tüzet, ám Henry eltűnt, és másnap már csak a holttestét találta meg a rendőrség. A halottkém végül fulladást állapított meg a halál okaként, ám több körülmény, például a fején lévő ütésnyomok arra utaltak, hogy a férfi gyilkosság áldozata lett. Persze, senki nem gyanakodott a csendes és félénk Edre, későbbi életútja ismeretében azonban nagyon is valószínű, hogy ő tette el láb alól a bátyját.
Ed egyedül maradt hát anyjával, és nagyon is kedvére való volt ez a helyzet. 1945-ben azonban az asszony meghalt, és ez annyira megrázta a férfit, hogy bizarr ámokfutásba kezdett. Egyedül maradt a farmon, anyja szobáját szentélyként tartotta tiszteletben, ő maga pedig könyvekbe és magazinokba temetkezett. Elkezdte foglalkoztatni a halál, így rengeteget olvasott a halálkultuszról és tanulmányozta az emberi test anatómiáját, éjszakánként pedig szorgalmasan látogatta a temetőket, nem éppen kegyeleti céllal. Előszeretettel ásta ki a frissen elhantolt női hullákat, amiket szakszerűen megnyúzott vagy valamelyik testrészüket távolította el és vitte haza bizarr relikviaként. Amikor elfogták, azt vallotta, hogy nem közösült a hullákkal, mert rossz szaguk volt, ám a bőrüket rendszeresen hordta ruhaként, mert kíváncsi volt, hogy milyen lehet nőként élni. Mindeközben pedig főként bébiszitterként kereste a kenyerét, a környékbeli családok kifejezetten kedvelték és megbízhatónak tartották. Időnként szárnyra kaptak olyan pletykák, hogy tartósított emberi fejeket tart a hálószobájában, ezt azonban senki nem hitte el igazán, és mindenki nyugodtan rábízta a gyerekét.
Ezek után persze sejthető, hogy egy idő után már nem elégítették ki a hullák, és kíváncsi lett, hogy milyen érzés ölni. A negyvenes évek végén aztán a tettek mezejére lépett, amiből a lakosság és a hatóságok akkor még csak annyit vettek észre, hogy egyre több az eltűnt személy a környéken. Persze, ekkor még senkiben nem merült fel, hogy Gein állhat a háttérben.
1947-ben egy nyolcéves kislány, Georgia Weckler tűnt el iskolából hazafelé menet, és hiába kutatott utána a rendőrség és a lakosság is, soha nem került elő. 1952-ben két férfi, Victor Travis és Ray Burges érkezett a városba szarvas vadászatra, ám miután néhány ital után távoztak a helyi bárból, nyomuk veszett, és soha nem találták meg őket. 1953-ban a tizenöt éves Evelyn Hartley tűnt el abból a házból, ahol bébiszitterkedett. A nyomokból arra lehetett következtetni, hogy elrabolták, majd néhány nap múlva megtaláltak néhány véres ruhadarabot azok közül, amiket a lány viselt az eltűnésekor. Ebből arra következtettek a hatóságok, hogy nagy valószínűséggel meggyilkolták, ám a teste annak ellenére sem került elő, hogy nagy erőkkel keresték. 1954-ben egy kocsmatulajdonos, Mary Hogan a saját kocsmájából tűnt el nyomtalanul. A parkolóba vezető vérnyomok és a helyszínen talált üres tölténytár alapján a rendőrség arra következtetett, hogy nőt meggyilkolták, testét pedig elhurcolták, ám ennél közelebb nem jutottak a megoldáshoz.
1957 novemberében aztán fordulat állt be az ügyben, igaz ehhez újabb tragédiára volt szükség: kirabolták a helyi fémkereskedést, az 55 éves tulajdonosnőt, Bernice Wordent pedig elrabolták. Mivel Ed volt aznap az utolsó vásárló, és többen is látták a bolt körül lézengni, ráterelődött a gyanú, ezért a rendőrök kiszálltak a házához, és amit ott találtak, az még a sokat látott közegeket is megrendítette. Rábukkantak az eltűnt nő holttestére: egy gerendáról csüngött fejjel lefelé a konyha mennyezetéről, lefejezték, felnyitották és kibelezték, mint egy elejtett állatot. Ezután átkutatták az egész házat, és sorra kerültek elő Ed hátborzongató gyűjteményének újabb darabjai. Találtak emberbőrből készült lámpaernyőket, szemétkosarat és egy teljes öltözet ruhát, egy mellbimbókból készült övet, de emberbőrrel volt bevonva az egyik szék is. Ezenkívül rábukkantak egy koponyatetőből készült tálkára és több tartósított emberi testrészre, egyebek mellett egy női nemi szervre, amit Gein egy cipős dobozban tárolt. Ezután persze a hatóságok összefüggésbe hozták a többi eltűnt személlyel is, és a farm egész területén elkezdtek kutatni az áldozatok holtteste után. Először tíz nő maradványait találták meg, majd egy további nő holtteste is felszínre került.
Gein kezdetben tagadta a gyilkosságokat, majd több mint egy napnyi kihallgatás után beismerte, hogy megölte Bernice Wordent, és azt is elmesélte, hogyan tette. Később beismerte Mary Hogan meggyilkolását is, ám azt állította, hogy véletlenül lőtte le. A házában talált emberi maradványokról azt vallotta, hogy különböző sírokból lopta őket, ahogy a farmon talált holttesteket is a helyi temetőből hozta el, miután kihantolta őket. A rendőrök meg voltak győződve, hogy Ed áldozatait találták meg a farmon, ezért exhumálták azokat a sírokat, amiket a férfi említett, és az eredmény ismét megrendítette a rendőröket: mindegyik koporsót megrongálták, és a legtöbből hiányzott a test vagy egyes testrészek.
Végül csak Bernice Worden és Mary Hogan meggyilkolását sikerült rábizonyítani, ám nem került börtönbe, ugyanis a szakértői vélemény szerint nem volt beszámítható, amikor elkövette szörnyű tetteit. Élete hátralevő részét elmegyógyintézetben töltötte. Orvosai és ápolói szerint nyugodt és könnyen kezelhető beteg volt, ránézésre senki nem mondta meg róla, hogy milyen rémtetteket követett el. 1984-ben halt meg rákban, anyja mellett temették el, nem messze azoktól a síroktól, melyeket egykor kifosztott.
Csernobil katasztrófa
1986. április 26-án történt a csernobili atomerőműben a baleset. Ez volt az eddigi legnagyobb nukleáris energia katasztrófa a történelemben. A robbanás a csernobili atomerőmű negyedik blokkjában történt, mindössze 120 km-re Ukrajna fővárosától, Kijevtől, közel a fehéroroszországi határhoz.
Abban az időben a csernobili atomerőmű volt a legnagyobb a világon. A szovjet hadsereg egy stratégiai katonai programnak szánta. A tényleges balesetet több tényező véletlen egybeesése okozta. Amellett, hogy a reaktor nem rendelkezett korszerű biztonsági rendszerrel, az automatizálás is alacsony szintű volt. Április 26. végzetes éjszakáján egy kísérlet folyt, amelynek meg kellett volna vizsgálni a turbógenerátor egység inerciális tartományát. A túlforrósodó üzemanyag okozta a generátor felszínének megsemmisülését.
Helyi idő szerint 1:24-kor – 40-60 másodperccel a kísérlet megkezdése után – két hatalmas robbanás történt. Egyes vizsgálatok szerint az összes abszorbeáló rúd levétele a reaktor aktív zónájában, valamint a reaktor növekvő energiakapacitása miatt a szerencsétlenség elkerülhetetlen volt. Feljegyezték, hogy a biztonsági rendszerek kikapcsolva, vagy üzemen kívül voltak a kezdeti robbanáskor, a gőz és a hidrogén robbanása a magasba emelte az 1200 tonnás reaktort, ezzel tönkretéve a tetőt. Néhány másodperc múlva jött a második robbanás. Több független tanulmány szerint míg az első robbanás normális volt (kémiai), a második robbanás az égő neutronok gyors láncolata volt a nukleáris robbanás jellemzőivel, csaknem 0,3 kilo tonna erejű (kb. 300 tonna TNT-vel megegyező). A szemtanúk szerint az első robbanást piros lángok, a másodikat pedig világoskék lángok követték, ami után egy gombafelhő emelkedett a reaktor fölé.A nukleáris katasztrófa is véletlen egybeesés volt és a reaktort is le kellett volna állítani mielőtt a kísérlet elkezdődhetett volna. Ezt azonban elhalasztották kilenc órával, mert a közelgő május elsejei ünnepségek miatt teljesíteni kellett a villamos energiatermelési tervet. Ez a késedelem azt jelentette, hogy a kísérletet egy másik műszaknak kellett megkezdenie, nem pedig annak, amelyik előkészítette. A kísérletet lefolytató éjszakai műszakban kevesebb tapasztalattal rendelkező munkások voltak.
A katasztrófa után
A radioaktivitás Csernobil negyedik, megsemmisült és lángoló reaktorából indult, amely beszennyezte mind a közeli, mind a távoli környezetet. A csernobili katasztrófa kivizsgálása hivatalosan azzal zárult, hogy a személyzet nem követte a szükséges biztonsági előírásokat. A Lenin Atomerőmű csupán a kezdete volt azoknak a következményeknek, amelyek átírták nemcsak a nukleáris energia biztonsági szabályait, hanem az emberiség történelmét is.
Az első lépés a csernobili nukleáris baleset felszámolásához az égő reaktor csarnoka és a turbógenerátor terem tüzének eloltása volt. A különleges erőmű-tűzoltóság, valamint a Csernobilhoz közeli város tűzoltói együttes erővel eloltották a tüzet a robbanás utáni három órán belül. A reaktor szívében a grafit mégis tovább égett ...
A tűzoltók, akik a balesetnél dolgoztak, nem tudták a tűz okát, így ők csak öntötték a vizet a reaktor romjaira. Ez rontott a helyzeten és több kisebb robbanás is követte, amely súlyos radioaktív szennyezéssel járt. Annak megelőzése érdekében, hogy a radioaktivitás továbbterjedhessen a környezetbe, helikopterről különböző, a sugárzás megfékezését elősegítő anyagot dobtak a reaktor magjába: ötezer tonna bór, dolomit, homok és agyag-ólom vegyületet.Ezek az ömlesztett anyagok eloltották az égő grafitot és elnyelték a radioaktív aeroszolokat. Két héttel az összeomlást követően a szovjet hivatalos szervek úgy döntöttek, hogy megőrzik az erőmű teljes összeomlott blokkját egy különleges szarkofág - beton testben, saját hűtőrendszerrel.
A csernobili robbanás a radioaktív anyagokat 1,5 kilométer magasságba emelte a levegőben. Ebben a tengerszint feletti magasságban a délkeleti szél a radioaktív felhőt egészen Skandináviáig vitte. A felhő elrepült Skandinávia fölött, majd újra Ukrajna felé fordult. A baleset napján a szél irányt változtatott nyugat felé. A második szennyezett felhő így repült Lengyelországon keresztül Csehszlovákiába és tovább Ausztriába, ott pedig az Alpoktól visszaütközve visszarepült Lengyelországba. Amennyire ma tudjuk, nincs olyan hely a világon, ahol a csernobili radioaktív felhők nem voltak jelen. A szennyezett felhők körülrepülték a világot.
A leginkább érintett területek Ukrajna és Fehéroroszország voltak, amelyek úgy határoztak, hogy országaik egyes részeit örökre evakuálják, mert a szennyeződés tönkretette a környezetet. A szennyeződési folyamat során nagy szerepet játszott a radioaktív jodid. Ennek az elemnek rövid bomlás felezési ideje van, ezért a baleset után viszonylag gyorsan ártalmatlan anyagokká bomlott. Ma a radioaktív szennyezést főként olyan anyagok alkotják, mint például a stroncium-és cézium – ezeknek a bomlási, felezési ideje 30 év. Így továbbra is évtizedeken keresztül szennyezik a közeli környezetet. A plutónium és amerícium izotópja jelen lesz az érintett tagállam területén valószínűleg több ezer évig. A sugárzás hatása az emberi szervezet számára azonban elhanyagolható.
A baleset áldozatai
A csernobili baleset áldozatainak száma történetenként különbözik. A közvetlen áldozatok többnyire az erőmű dolgozói voltak, valamint a tűzoltók, akik halálos dózisú sugárzást kaptak. A legtöbb közvetlen áldozat a Mitino temetőben, Moszkvában van eltemetve. Minden test beton koporsóba van zárva a magas sugárzás miatt.
A radioaktív szennyezés leginkább a közeli várost, Pripjatyot szennyezte. Ez a város az erőmű dolgozóinak épült, mindössze három kilométerre az atomerőműtől. Az állami tisztviselők a baleset utáni napon nem figyelmeztették a város 50 ezer lakosát a radioaktív szennyezés veszélyéről. Ezenkívül jód pirulát sem biztosítottak számukra, ami segített volna a sugárzás ellen. Az erőmű baleset miatt a sugárzás szintje meghaladta a természetes szint ezerszeresét. Pripjaty evakuálására másnap került sor, 1986. április 27. délutánján. A lakosok csak a szükséges dolgokat vihették magukkal, azzal a tudattal, hogy három nap múlva visszatérhetnek. Az evakuálás ideje alatt hatalmas sugárzásnak voltak kitéve.
Hivatalosan a csernobili tragédia mintegy 600 ezer ember életét érintette. Különböző kategóriákba sorolják a sugárzás áldozatait. Például a legnagyobb csoport 200-240 ezer felszámoló: mentők, katonák, akik a szennyeződés eltávolító munkákat végezték (likvidátorok), tűzoltók, valamint rendőrtisztek. Továbbá egy 116 ezer lakost számláló csoport, a Csernobil közelében található szennyezett területekről. 220 ezer egyéb személyt evakuáltak később Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország szennyezett területeiről. Mégis, napjainkban mintegy 5 millió ember él tovább a szennyezett területeken.
Pripjaty – A Szellemváros
Pripjaty a szovjet kormány minta városa volt, amit 1970-ben építettek az atomerőmű dolgozói számára, mindössze három kilométerre az erőműtől. A baleset idején a város lakosainak átlag életkora mindössze 25 év volt. Pripyatban megvolt minden modern városi luxus, vasútállomás, kikötő, kórház és piactér.
Az állami tisztviselők a baleset utáni napon még mindig nem figyelmeztették az 50 ezer lakost a radioaktív szennyezés veszélyéről és jód pirulákat sem biztosítottak nekik, amik segítettek volna a sugárzás ellen. Az erőmű baleset miatt a sugárzás szintje meghaladta a természetes szint ezerszeresét. Pripjaty evakuálására másnap került sor - 1986 április 27. délutánján. A lakosok csak a szükséges dolgokat vihették magukkal, azzal a tudattal, hogy három nap múlva visszatérhetnek. Ezt az információt tették közzé, hogy elkerüljék a pánikot és azért, hogy az emberek ne vigyenek túl sok poggyászt magukkal. Később a hatóságok úgy döntöttek, hogy a városnak örökre üresnek kell maradnia.
Az evakuáláskor a nőket és gyerekeket mentették először, de a Szovjetunió e része a buszok súlyos hiányával küszködött. Így a buszoknak az ország más részeiről kellett jönniük, hogy evakuálják Pripjaty mind az 50 ezer lakosát. A buszok sora 120 kilométer hosszú volt, ami azt jelenti, hogy mikor az első busz elhagyta Pripjatyot, az utolsó busz még nem is látta az erőmű kéményeit a távolból. Kevesebb, mint három óra alatt a város kiürült, és így is marad örökre.
Pripjaty lakosainak evakuálása alatt nem engedték az embereknek, hogy háziállataikat vagy jószágaikat magukkal vigyék. Ennek az volt az oka, hogy ezeknek az állatoknak a szőre radioaktív porral lehetett szennyezve. A környezet további szennyeződésének elkerülése érdekében különleges erőknek kellett likvidálniuk Csernobil összes állatát. Május 5-én a tilalmi övezetben (Csernobil 30 km sugarú körzetében) élő emberek evakuálására került sor. Ma a zónába tilos belépni, kivéve az ex-lakosok számára temető látogatás céljából, vagy az engedéllyel ellátottaknak. Jelenleg körülbelül 100 ember (főként nyugdíjasok) él a tilalmi zónában és mindegyikük saját felelősségére él ott. Ezen kívül mintegy 3000 munkavállaló is ott tartózkodik különleges rezsimben és gondját viselik a Csernobili zónának. Ugyanennyi munkás dolgozik még mindig a csernobili atomerőműben, annak ellenére, hogy 2000 óta teljesen leállították. A nukleáris üzemanyag felszámolása mellett ezek a munkások folytatják az új szarkofág építését, aminek a befejezését 2016-re tervezik.
Prijaty most egy szellemváros, és annak ellenére, hogy senki sem él ott, megvan a saját bája és hangulata. Pripjaty nem úgy végezte, mint a környező falvak, amit buldózerek temettek a föld alá. A falvak emlékét már csak az út mellett lévő táblák őrzik, a falu nevével és térképével. Pripjaty, valamint az egész 30-kilométeres tilalmi zóna a rendőrség és a hadsereg által van őrizve. A nonstop szolgálat ellenére nem tudták megakadályozni a rablást és fosztogatást, főként 1991-ben, a Szovjetunió felbomlása után, amikor a Csernobil zónát figyelmen kívül hagyták. Pripjatyot teljesen kifosztották, nem maradt egyetlen lakás sem, amit ne látogattak volna meg tolvajok, elvíve minden értékes tárgyat, amit találtak. A Jupiter nevű katonai gyár a városban 1997-ig működött, ma pedig még inkább kifosztott és elpusztított mint az iskolák, vagy a lakások nagy része. A város tele van kortárs (vagyis 1980-as) írásokkal, jelekkel, könyvekkel vagy képekkel, többnyire Lenin motívumokkal. Lenin nyilatkozatai és portréi vannak gyakorlatilag mindenhol: a Kultúrpalotában, a hotelben, a kórházban, a rendőrségen, valamint az óvodában és az iskolában. A séta a város körül olyan, mint egy utazás a múltba. Az egyetlen különbség, hogy egy árva lélek sincs az utcán, még madarak sem az égen! El lehet képzelni az egész várost abból a korszakból, amikor még virágzott. Az egész város egy zöld mezőre épült, rövidesen azután, hogy megépült az atomerőmű. Minden betonból készült és a házak ugyanúgy néznek ki, mint bármely másik szovjet eredetű város. Néhány épületet ezek közül már benőttek a fák és alig láthatóak az útról. Csernobil kulcsfontosságú példa arra, hogy az anyatermészet hogyan képes megbirkózni az ember munkájával. Alig több mint két évtized alatt csak romok maradtak a városból. Nincs még egy ilyen hely a világon.
BIZTONSÁG ÉS A SUGÁRVÉDELEM NAPJAINKBAN
Csernobil Biztonsági
Még most is találhatóak radioaktív helyek Csernobilban, habár a jelenlegi sugárzási szint csak töredéke az 1986-osnak. A radioaktív izotópok nagy része mélyebbre süllyedt a talajban, és minden évben körülbelül egy centiméterrel kerül mélyebbre. A sugárzás és intenzitása Csernobilban ma már nem veszélyes az emberi szervezet számára.
Két nap lefolyása alatt a csernobili zónában az emberi szervezet mindössze annyi sugárdózist kap, ami egyenlő egy kórházi röntgen vizsgálattal, vagy egy interkontinentális repüléssel (sugárzás a repülőgépen). Számokban ez azt jelenti, hogy a két napos Csernobil túra alatt körülbelül 4 mikrosievert sugárzást kaphat (a biztonságos határérték 100 mikrosievert per nap). A csernobili tilalmi zóna látogatóinak kerülnie kell a radioaktív port, amely esetleg lerakódhat bizonyos helyeken kis mennyiségben (nem veszélyes), például cipőn vagy ruhán. Ezért a CHERNOBILwel.come azt javasolja, hogy tisztítsák meg cipőjük és minden ruhájukat, miután hazatértek. Minden kalandor, aki a CHERNOBYLwel.come-mal utazik, kap egy szövet légzőkészüléket.
Bővebben a sugárzásról
A sugárzás olyan energia, ami mozog a téren keresztül. Részecskék, vagy hullámok formájában jön. Néhány sugárzás fajta, főleg azok, amelyek a nukleáris, vagy radioaktív történések eredményei, nagy mennyiségben károsak lehetnek az emberi szervezet számára. A tilalmi zóna látogatói kapcsolatba kerülhetnek gamma sugárzással Csernobilban és Pripjatyban. Ezt a sugárzást elég gyorsan ártalmatlanítja az emberi szervezet. A béta-sugárzás, ami örökre az emberi testben marad, csak a reaktor héjának közvetlen közelében van jelen. Így a csernobili expedíció alatt mindaddig biztonságosan készíthetnek fényképeket, amíg csak rövid ideig tartózkodnak a reaktor közelében. A csernobili tilalmi zóna látogatói nem lesznek kitéve a legveszélyesebb alfa sugárzásnak. Az ilyen típusú sugárzások áthatoló képessége eltérő.
Mármint a forgatásának igaz története, mert a filmnek annyi valóságtartalma van, mint a Barátok közt ma esti részének. Az egész sztori csupán a két író, Kim Henkel és Tobe Hooper agyszüleménye, akik az elmebeteg Ed Gein tetteiből(tudjátok a fickó, aki halottakból készített bútorokat meg egyéb háztartási cikkeket) és egy áruház barkácsrészlegén tett látogatásból inspirálódtak, az ötletükből pedig megcsinálták minden idők egyik legkultikusabb horrorfilmjét, aminek kultuszához az a tény is hozzájárult, hogy a mozi elejére olyan prológot biggyesztettek a kis huncutok, hogy a cselekmény egy 1973. augusztus. 18.-án történt valós eseményt mutat be, ami már csak azért sem lehet igaz, mert a forgatás már 1973. augusztus 14.-én befejeződött.
Ha esetleg most húznád a szád, akkor ne tedd, az alábbi cikkben a fent olvasottak ellenére mégis szó lesz emberi csontvázakról, illegális marihuána-ültetvényről, rothadó húsról, és még igazi vér is fog folyni, méghozzá sok, szóval horror-rajongóknak kötelező.
A texasi láncfűrészes mészárlás úgy néz ki, mintha valaki ellopott volna egy kamerát, aztán nekikezdett volna embereket ölni. Olyan nyers, vadállati energiákkal van tele, amit előtte még sehol se láttam. Az egész kicsit sem finomkodó, egyáltalán nem az. Összeszartam tőle magam.
A fenti nyilatkozat az egyik legnagyobb horrorguru, Wes Craven véleménye, akinek olyan horror-alapvetéseket köszönhetünk, mint az eredeti Sziklák szeme vagy a Rémálom az Elm utcában és a Sikoly-széria. Az öreg Wesnek igaza van, ennek a filmnek minden képkockája valóságosnak hat, így nem csoda, hogy az emberek bekajálták az elején látott/hallott, egyébként kamu igaz-történet szöveget. Gondolom a mai nézők számára már kicsit megfáradt, lassú, ezért nem olyan letaglózó élmény a nézése, de azt azért senki nem vitathatja, hogy ez akkoriban felért egy lórúgással. Valóságosnak pedig azért tűnnek a látottak, mert a stáb fogta magát és valóban elment Texas egyik elhagyatott porfészkébe, és minimál-költségvetéssel, mondhatni gerillamódszerekkel, a stúdióvilágtól távol vették fel az egészet, amit csak tetéz a tény, miszerint olyan, javarészt amatőr színészeket válogattak össze, akiket egyrészt nem ismerhettek nagyon a nézők, másrészt mind olyan arc volt, akik sehol nem nyerhettek szépségversenyt és nem is nagyon indulhattak rajta. A képeket pedig csak sokkolóbbá teszi az a zenei aláfestés, amihez egy vágóhídon, a levágandó állatok hallószögéből felvett rémisztő hangokkal egészítettek ki.
Na de pokolba az elemezgetéssel, jöjjenek a forgatás legérdekesebb részletei!
Tobe Hooper a díszletben.
Tobe Hooper egy áruház zsúfolt barkácsrészlegén álldogált, mikor egy láncfűrészt megpillantva hirtelen a fejébe jutott az ötlet a filmről.
John Larroquette mondta fel a film bevezetőszövegét. Elmondása szerint egy joint volt a fizetsége.
A filmben látható furgont nem vették vagy bérelték, hanem egész egyszerűen elkérték a hangfelvételekért felelős Ted Nicolaoutól.
A Sawyer-házban látható csontváz-lámpa egy igazi csontvázból készült, ugyanis sokkal olcsóbb volt Indiából rendelni egyet, mint venni egy műanyagot.
Sawyerék házát nem építették, hanem egy családtól bérelték a forgatás idejére. A poén az az, hogy a kis família nem költözött ki onnan, hanem a felvételek alatt is ott éltek.
A forgatás alatt a stáb egy marihuána-ültetvényt talált az egyik szomszédos birtokon. Berezeltek, arra gondoltak, hogy bajba kerülhetnek miatta, ha valami hatóság a forgatásra kilátogatva rábukkan, még azt mondják, hogy az övéké, ezért a bajt megelőzendő telefonáltak a helyi sheriffnek, aki még arra se méltatta az egészet, hogy kimenjen szétnézni.
Van az a jelenet, mikor Pamet Bőrpofa felakasztja egy húskampóra. Nos, ezt úgy vették fel, hogy a Pamet játszó színésznőre, Teri McMinnre egy nejlon-kötélt fontak a ruhája alá, és annak a vége lett felakasztva. Azzal viszont nem számoltak, hogy a lába között átfűzött fonat baromira fog vágni, mikor a színésznő teljes súlyát tartja, így Teri bizony azon a felvételen nem játssza, hogy micsoda kín, ami vele történik, hanem tényleg fájdalmában ordít.
John Dugan játszotta Nagyapát, akinek elsőre annyira tele lett a töke a hosszú, több, mint öt órát felölelő sminkelési és elmaszkírozási procedúrával, hogy azt mondta a rendező Tobe Hoopernek, hogy vagy most felveszik az összes felvételt, amiben szerepel, vagy kereshetnek egy másik színészt, aki hajlandó ezt végigcsinálni többször is, mert ő bizony soha az életben nem fogja még egyszer végigülni.
Készül a Nagyapa.
Hooperék belementek, így addig forgatták a hírhedt vacsora-jelenetet, míg mindent fel nem vettek. Tehát 36 órán keresztül egyfolytában dolgoztak. A nyári hőség(35-40 fok) ez idő alatt rendesen kicsinálta a stábot, alig mozdult a levegő, és a vacsorára felszolgált ételek is hamar romlásnak indultak, így gyakorlatilag folyamatos dögszagban dolgoztak, amit csak tetőzött a stáb állott izzadtságszagának orrfacsaró bűze.
Az őrült stoppost alakító Edwin Neal így emlékszik erre: Az életem legrosszabb élménye volt, mikor ezt filmeztük, pedig én szolgáltam Vietnamban, ahol megpróbáltak megölni, szóval el tudjátok képzelni ez milyen szörnyű volt.
Mikor Marilyn Burns Sallyként menekül a sűrű faágak között Bőrpofa elől, néhány gally nagyon csúnyán megvágta, így bizony a ruháján látható vér egy része valódi.
Ugyanakkor a vacsora-jelenet felvételénél ő kérte, hogy a Bőrpofát életre keltő Gunnar Hansen valóban megvágja az ujját. Gunnarnak problémái adódtak a kés mögé rejtett hamis vért pumpáló fittyfenével, ezért sokadjára se tudták felvenni az ujjvágást. A szünetben Marilyn szólt Gunnarnak, hogy ne szóljanak senkinek és vágja el az ujját igaziból, aztán haladjanak tovább, mert már baromira ki van az egésztől.
Edward Neal és Marilyn Burns a filmben.
Edward Neal és Marilyn Burns a fenti jelenet forgatásakor.
Mikor Tobe Hooper először találkozott a nagydarab, 193 centi magas Gunnar Hansennel, már tudta, hogy Bőrpofát csak ő játszhatja.
Az izlandi Gunnar vállalta, és továbbfejlesztette a karaktert, ő találta ki, hogy szellemileg visszamaradott legyen és beszélni se tudjon rendesen. A hiteles megformálás érdekében pedig egy mentális kihívásokkal küszködőket ellátó otthonban töltött pár napot, így elsajátítva mozgásukat és beszédstílusukat.
Gunnar borzasztó csúnya fogprotézist viselt a maszk alatt, amit a saját fogorvosa készített neki.
Gunnar 193 centis magasságát egy magas-talpú cipő segítségével további húsz centivel toldották meg, így fordulhatott elő, hogy a maszktól a periférikus látását elvesztő színész folyamatosan nekiment az ajtófélfáknak.
Az alacsony költségvetés miatt Gunnarnak mindösszesen egy Bőrpofa ruhaszettje volt, amit soha nem mostak ki. Mivel a filmet kronológiai sorrendben vették fel, ezért azon is sokat spóroltak, hogy a tiszta kosztümöt nem kellett újra összekenni, az más kérdés, hogy az állandóan bűzös ruhában flangáló Gunnarral valamiért senki nem akart a társaságában ebédelni.
Utoljára azt jelenetet vették fel, mikor Bőrpofa elesik a láncfűrésszel, így az belevág a lábába. Ezt úgy valósították meg, hogy egy fémlemezt erősítettek Gunnar lábára, arra pedig hamis vérrel teli zsákot tettek, majd az egészre egy darab húst raktak, aztán nadrágot húztak rá és mehetett a móka.
Alant a 40. évforduló alkalmából előbányászott rövid videó a forgatásról.